2004-11-09

Két lépés előre, egy lépés hátra, ez van. Néhány napra - hétre letisztul a kép, minden OK, jó helyen vagyok, ezt akarom... aztán jön a szorongás, hogy elég vagyok-e. Hogy akarok/tudok-e azok között dolgozni, akik. Hogy van-e értelme bármit is írni. És lehet-e bármi IGAZAT írni.
És:
Túl vagyok rajta - mondom magamnak, de nem igazából nem teljesen. Most már foglalkoztat más (csak nem férfi, hanem dolog), nem ülök fél napokat a sarokban dohányozva. Nem keresek új narratívákat.
Vége, és nem mászok bele újra.
Csak. Hiányzik a bőre illata, hiányzik, hogy odabújhassak, hogy mesélhessek arról, hogy most éppen mi. Hogy megszakérthesse, hogy kinevethessem, hogy komolykodik. Hogy valaki elfogadjon annak, ami.
Kínoz, hogy megtehetném. ("Hiányzol."- írta. "Nem, nem akarok találkozni."-írtam.) Csak semmi jó nem származna belőle.
{Most már baromira itt lenne az ideje megtanulni sírni, öklendezni, hányni. Nem jó, hogy bennem marad.}
{Felelősség, persze.}
{De legalább vettem tornaterem bérletet.}

VattaC írta 11/09/2004 09:06:00 de.